Jányok – sánc
Karczag Ákos – Szabó Tibor
H Jányok, Komárom vm.
Sk Janíky
48°08.976 É
017°25.396 K
Pozsonytól 22 km-re, keletre, a Csallóközben fekszik Jányok község, amely az egykori Alsójányok, Felsőjányok és Bústelek falvak egyesítésével jött létre 1940-ben. A település délkeleti részétől – a korábbi Alsójányok falutól – 2 km-re, északkeletre, a Csallóközt határoló Kis-Duna egyik fontos átkelőhelyénél található a ma is jó megtartású sáncmű.
Érsekújvár 1663. évi török bevétele után a bécsi hadvezetés azonnal új védelmi vonalak kiépítését kezdte tervezni Felső-Magyarország védelmére, az oszmán támadások ellen. Ennek során készültek tervezetek Pozsony, Vöröskő, Sempte erődítésére, Lipótvár erődjének megépítésére, valamint a Csallóközt észak–északkeletről határoló Kis-Duna és a Gúta–Komárom közötti Vág-Duna szakasz átkelőhelyeinek biztosítására. A Pozsony erődítési terveit is elkészítő Joseph Priami hadmérnök 1663-as tervezetén a Kis-Duna mentén javasolta part menti sáncművek megépítését Bruck, Nagymagyar, Nyárasd és Gúta közelében. Közülük a Gúta melletti és a Nagymagyarhoz közeli folyópartokra tervezett sáncok biztosan megépültek. Az egykori nagymagyari sánc azonos a ma jányoki sáncként ismert védművel.
A sáncmű török kori használatára nincsen adat, azonban több feljegyzés is utal rá a Rákóczi-szabadságharc idejéből. A Kis-Duna fontos átkelője a Csallóköz birtoklása szempontjából volt stratégiai jelentőségű mind a császáriak, mind a kurucok számára. Hol az egyik, hol a másik hadakozó fél vert itt hidat, rendszerint csak átmeneti időre. Az átkelő az 1706. évi béketárgyalások meghiúsulása és a fegyverszünet lejárta után jutott igazán jelentős szerephez, amikor Bercsényi Miklós kuruc főgenerális Esztergom ostromának biztosítása érdekében megszállta a Csallóközt, és augusztus közepére hidat veretett Nagymagyarnál, nem sokkal később pedig Winkler Vilmos gyalogezredét rendelték a sánc védelmére. A Rákóczi által 1706. augusztus elején ostrom alá vett Esztergom felmentésére igyekvő Pálffy János horvát bán szeptember 5-én megtámadta és elfoglalta a kurucok által védett sáncot. A mintegy hatórás küzdelemben a kuruc védelem teljesen felmorzsolódott, maga Winkler ezredes is megsebesült és fogságba esett. A nagymagyari hídfőt a későbbi hadműveletek során is használták. 1707. június elején Guido Starhemberg tábornagy innen indult Lipótvár felmentésére, majd június 20-án Ebeczky István brigadéros aratott itt kisebb győzelmet a hátrahagyott császári őrség fölött. Rákóczi 1708. évi támadó hadműveleteinek előkészületei miatt Siegbert Heister császári főparancsnok az 1708. május 29-én kiadott parancsával a nagymagyari sáncok mögé vonta vissza a Vág-vidéken állomásozó csapatai zömét.
A többször gazdát cserélt hídfőerődön végzett építési munkákról igen gyér adatok vannak, Winkler ezredes jelentése szerint hajdúinak mindössze egy napjuk volt a sánc megerősítésére. Joggal feltételezhetők azonban a támadások utáni helyreállítási és korszerűsítési munkálatok, ezért a sáncmű mai állapota inkább a 18. század eleji, mint a 17. század utolsó harmadában kialakított megjelenését tükrözik. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a nagymagyari (jányoki) sáncot feltehetően felhagyták.
A napóleoni háborúk idején, 1810–1811-ben a nagymagyari (Magendorfer) átkelőhelynél több, összesen négy hajóhíd építését és a Kis-Duna bal partja mentén három hídfőerőd kialakítását tervezték. Az elképzelést bemutató térképvázlat a Kis-Duna jobb partja mentén is mutat egy hídfőállást, valamint több tervezett kisebb sánc mellett “alte Sternschanze” néven ábrázolja a korábbi, 17–18. századi sáncművet is. E kötet szerzői terepbejárásaik során az 1810–1811-ben tervezett sáncok maradványait nem találták meg, ami arra utal, hogy azok nem épültek fel.
A Szlovák Nemzeti Múzeum 1968-ban régészeti ásatást végeztetett az erődítés területén. A kutatás során a legfontosabb korhatározó lelet Zoltán Drenko leírása szerint két pénzérme volt: az egyik I. Lipót ezüstpénze 1698-ból, a másik egy ezüstkrajcár 1701-ből. A redut belső területén 13 különböző méretű és funkciójú faépület nyomait találták meg. Ezek egy részében a felszerelést és a muníciót tárolták, más épületek a katonák szállásául szolgáltak. Az ásatás folyamán a sánc területén előkerültek állatcsonttöredékek, mázatlan és csak belső oldalukon mázas kerámiaedények darabjai, mázatlan burkolólapok töredékei, két virágmintás agyagpipa, egy vaskés darabja, egy patkódarab, két láncszem és számos vasszög is.
A sáncművet a Kis-Duna jobb partja fölött, az itteni átkelőtől kb. 50 méter távolságban építették meg. A szabálytalan hatszög alaprajzú zártsánc északnyugat–délkelet irányú hossza 112,6 méter, míg északkelet–délnyugat irányban 102,2 méter széles. Ma is látható bejárata az északkeleti oldalon volt, és a Kis-Duna felé nézett. Ebből következően építésének célja az átkelőhely déli–délnyugati irányból érkező támadásainak kivédése volt. A zártsánc földmunkával készült, a tetején paliszádfallal, és kívülről árok vette körül. A sáncok pereme ma is 3 méterrel emelkedik a külső árok alja fölé. A régészeti munkálatok során megállapították, hogy egy második, külső árok is biztosan létezett a nyugati és a déli oldalon, amely valószínűsíthetően folytatódott a keleti és az északi oldalon, ennek nyomai azonban már nem láthatók.
Források:
Thaly 1905. I. 111, 114, 188.
Bánlaky 1928–1942. XVIII. 365.
Gottreich 1956. 144.
Drenko 1970. 40–41.
Hanuliak 1982. 101.
Archivum Rákóczianum I. (1873) 395, 611; II. (1873) 289; IV. (1875) 30, 619–620, 622–623, 632, 711; V. (1877) 173, 195, 205, 207.
ÖStA KA K VII k 120-04
Képek:
A délnyugati oldal sánca és az elé készített árok
Jányok, a zártsánc alaprajza
Az oldal tartalma az alábbi módon hivatkozható:
Karczag Ákos – Szabó Tibor: Felvidék és Kárpátalja erődített helyei – Várak, castellumok, erődített kastélyok, városfalak, templomvárak, barlangvárak, sáncok és erődök a 10. századtól a 19. század végéig, Budapest, Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2018, I. kötet, Jányok – sánc, 526–528.