Komárom

↞ Vissza a várjegyzékhez

Az Öregvár és az Újvár

Karczag Ákos – Szabó Tibor

H Komárom, Komárom vm.

SK Komárno

D Komorn

47°45.141 É

018°08.311 K

↠ Tovább a térképhez

A Csallóköz délkeleti sarkában, a Kisalföldön, a Duna és a Vág-Duna összefolyásánál fekszik Komárom városa. A Dunát és a Csallóközt megkerülő, a Vággal és a Nyitrával egyesült Kis-Duna (Vág-Duna) összefolyásánál, az itteni gázló közelében fontos közlekedési csomópont alakult ki. Ennek ellenőrzésére már a rómaiak jelentős katonai tábort építettek a közeli Szőnyben (Brigetio). A honfoglalás után a két folyó találkozásának nyugati könyökében épült fel a komáromi ispánsági vár. Erről a várról Anonymus tudósít, amikor leírja, hogy Ketel fia Alaptolma építette. A feltehetően 10. századi erősség a körülötte kialakuló Komárom vármegye központja és egyben névadója volt. Valószínűleg az abban a korban szokásos módon emelt föld-fa szerkezetű várat később kővárrá építették át. Az így korszerűsített erősség sikerrel állt ellen a tatárok ostromának 1241-ben. A sokáig királyi tulajdonban levő várat az uralkodó eladta Henok (Henel, Henul) őrgrófnak, majd visszavette, mert az őrgróf fiai nem tudták törleszteni adósságukat. Kevéssel később, 1265-ben Walter ispán kapta meg a várat és Komáromfalva községet (ugyanebben az évben IV. Béla király városi jogot adott a településnek). Valószínűleg Walter építette a mai Öregvár területén állt korábbi várat körülvevő kőfalakat 1265 és 1268 között. A Csák nemzetség 1277-ben vagy 1278-ban szerezte meg Komáromot, majd innen kiindulva az északnyugati országrészt. A Csák Máté birtokában lévő erősségnek 1317-ben pusztító ostromot kellett kiállnia, amikor visszafoglalta I. Károly a nagyhatalmú oligarchától. Az ostrom során súlyosan megsérült vár újjáépítéséhez Dancs mester, zólyomi főispán jelentősen hozzájárult, aminek jutalmaként 1333-ban megkapta Komáromot a Muraközért cserébe. Családja kihalását követően (1372) királyi vár lett, majd Zsigmond király 1410-ben Hohenzollern Frigyesnek, 1422-ben pedig Garai Miklós nádornak zálogosította el. 1434-ben Rozgonyi ifj. István és György kezén volt, 1439-ben Erzsébet királyné kapta meg. 1456–1465 között Szécsi Dénes esztergomi érsek birtokolta zálogként. Halála (1465) után Mátyás király birtokolta.

Bonfini leírása megemlíti Mátyás király itteni építkezéseit, beszámol a várban emelt palotákról és kazettás mennyezetekről. Az uralkodó kedvelt tartózkodási helyén olasz építészeket foglalkoztatott az épületek és a várfalak korszerűsítéséhez. Komárom kikötőjében állomásozott Mátyás dunai kirándulóhajója is. A 10. és 15. század közötti, többször átépített várról nem maradt fenn hiteles ábrázolás, és ásatással sem kutatták a később elbontott épületek, várfalak maradványait az Öregvár területén.

Az oszmán hódítás kezdetekor kialakult belpolitikai helyzet nyomán ismét megostromolták a várat: a Szapolyai János kezében lévő erősséget I. Ferdinánd hadai 1527-ben foglalták el. Támadásukat követően a megsérült falak helyreállításával Ferdinánd király Decius olasz építészt bízta meg, aki 1528-ban fejezte be a javítási munkákat.

A munkálatok folyamán a vár és a folyóközben lévő település közé sáncot is emeltek. Az 1529-ben felvonuló török had nagyságát felmérve Andreas Gortschacher kapitány a várat szeptember 17-én a várőrséggel együtt elhagyta, amely így küzdelem nélkül került rövid időre II. Szulejmán birtokába. A török elvonulása után Ferdinánd király ismét javítási munkákat végeztetett a falakon. 1533-ban a várat földsáncokkal vették körül, a Duna és a Vág-Duna medrét háromszoros cölöpsorral zárták le, csak egy keskeny átjárót hagyva a hajóforgalom részére. A vár fontosságát felmérve, 1543-ban az országgyűlés törvényt alkotott az erődítési munkák folytatásáról. A korszerű, bástyás vár építését 1546-ban kezdték meg Pietro Ferrabosco (vagy Francesco Benigno) tervei alapján, Filippo di Novara Tornielli vezetésével. Domokos György a tervek elkészültét 1548-ra teszi, de elképzelhető, hogy addig csak bontási és előkészítő munkákat végeztek. Az építés során a terephez igazodó, sokszög alaprajzú Öregvár nyugati oldalán két fülesbástyát emeltek, míg a keleti oldalon félbástyák és egy ék alakú tüzérségi állás (“Spicc”) épült meg, amelyek 1552-re lényegében elkészültek. Ezután már csak kisebb munkákat végeztek, valamint a vizesárkokat mélyítették és a földsáncokat javították 1557-ig. Az építési munkák során a korábban itt állt vár és épületei elpusztultak.

Az elkészült falakat az 1570. évi árvíz részben ledöntötte, majd ezeket 1572–1582 között Urban Süess vezetésével ismét felépítették. Az erődítési munkákhoz igénybe vették a német Daniel Speckle és az olasz Carlo Theti segítségét is, akik neves szakértőknek számítottak. Tekintve, hogy a tüzérség fejlődése miatt egyre nagyobb ágyúkat kellett elhelyezni és a várakat is nagyobb méretűre kellett építeni, Theti az 1570-es években két változatban is elkészítette Komárom bővítésének terveit. A tervek szerint a vártól nyugatra fekvő város védővonalát megnagyobbítva új, bástyás erődítést javasolt építeni, amely azonban az építés és a kisajátítások nagy költsége miatt nem valósulhatott meg. Nicolo Angielini várépítész szintén készített egy rajzot a vár tervezett bővítéséről az 1560–1570-es években (a rajz pontos készítési ideje nem ismert). Ezen a rajzon feltüntette a városfalak nyomvonalát és a tervezett új, nyugati várrész nyomvonalát is.

A vártól nyugatra fekvő város védőfalának építési ideje bizonytalan, de 1555-ben már részben vagy egészben állt. 1563-ban a jelentések szerint rossz állapotban volt, de 1572-ben ismét építőmesterek dolgoztak rajta. Ez a fal nem vette teljesen körbe a várost, a vár felőli délkeleti oldalon védőfalak nem épültek. Le Dentu 1630-as rajzolt térképe szerint a város nagyjából a mai Újvár helyén állt, falait a Csallóköz felől négy, a Vág-Duna felől kettő és a Duna felől egy bástya védte. A Csallóköz irányából két kapu vezetett a városba.

A vár korabeli állapotát több leírás is bemutatja. 1572-ben a Haditanács megbízásából Urban Süess készített jelentést, ez azonban nem a vár leírását adta, hanem az elvégzendő további munkálatokra összpontosított. Megemlítette a vár szűkösségét, a szálláshelyek hiányát, a megépült falak mögötti földtöltések hiányosságait és a várárokkal kapcsolatos tennivalókat. Stephan Gerlach 1573-ban leírta a vár bástyáit, a váron belüli házakat, a tüzérséget. Egy 1578. évi jelentés szerint (ezt szintén Urban Süess készítette) a folyók összefolyása felőli várrésznél boltíves támfalazatok voltak, de a korszerűtlenségük miatt veszélyessé vált kő mellvédeket még nem cserélték le földből készültekre. Ekkorra még mindig nem készült el a Dunára néző kurtina mögötti földtöltés, és a katonák elszállásolása sem oldódott meg. A jelentés feltárja egyes lőrések konstrukciós hibáit is. 1587-ben Reinhold Lubenau a vár belső épületeit írta le, köztük egy erős falakkal védett, emeletes, tornyos épületet.

Az újonnan épített, korszerű várnak öt bástyája volt, amelyek közül a keleti a Duna és a Vág-Duna összefolyását védelmezte. A várkaput a nyugati oldalon, a délnyugati bástya közelében építették meg. A vár és a város közé vizesárkot készítettek, amely a Vág-Duna és a Duna partja mentén is követte a falak vonalát. A kitermelt földből külső védősáncokat emeltek a vár védelmére.

Az Öregvár nyugati kapuja

Az erődítési munkák során, 1585-ben az új erősség falaival szemközti Vág-Duna és Duna partjain egy-egy cölöpsorokból készült palánkvár készült, amelyek 100–200 lovas katona befogadására voltak alkalmasak. Ezek az erődítések négyzetes alakúak voltak, sarkaikon kis bástyákkal, a palánkokon belül egy-egy megfigyelőtorony állt. A Duna jobb partján épített palánkot Szent Péterről nevezték el, míg a Vág-Duna bal partján lévő a Szent Miklós (később Szent Fülöp) nevet kapta.

Komáromot ebben az állapotában érte az 1594. évi török támadás. Szinán nagyvezír Győr elfoglalása után, október 6-án kezdte meg a vár ostromát. A hadműveletek során az oszmán hadak először csak a Duna jobb partján felállított ágyúállásokból lőtték a várat, majd 8-án a folyón átkelve, a Csallóköz felől folytatták támadásukat. A védők a túlpartokon álló palánkokat felgyújtották, és visszavonultak a vár belsejébe. Október 25-én Mansfeld gróf felmentő serege közeledtének hírére, valamint a hidegre fordult időjárás és a táborban kitört járvány miatt a törökök abbahagyták az ostromot és elvonultak.

Az ágyúzás okozta sérüléseket rövidesen kijavították, a török által lerombolt városfalakat is helyreállították, a túlparti palánkokat újraépítették, de a váron 1663-ig jelentős építési munkákat nem hajtottak végre. A korszerűtlenné vált vág-dunai hídfő palánkját 1661-ben elbontották, és helyére egy újabbat építettek. Az 1663-ban megindult török előretörés, majd Érsekújvár elfoglalása kikényszerítette Komárom továbbépítését. A város számos épületének kisajátítása és lerombolása után kezdték meg az Újvár építését. A terveket Franz Wymes készítette Carlo Theti korábbi terveinek felhasználásával. Az építkezés 1663-tól 1673-ig tartott. Az első építési szakasz során földsáncokkal erősítették meg a korábbi városfalakat, majd megkezdődött az új várrész felépítése. Az Újvár a Csallóköz felé néző koronamű formájában valósult meg, középen és sarkain bástyákkal. A város felőli oldal három bástyája közül a középső a legnagyobb, míg két keleti félbástyája az Öregvár nyugati bástyái előtt ásott vizesárok széléig nyúlt. Az Újvár keleti oldalát nem védte fal, csak a két várrész közé mélyített vizesárok. Az Öregvár kapuja elé, már az Újvár területén egy szabálytalan négyszög alakú sáncművet építettek az árkon átvezető híd védelmére. Az Újvár falait is vizesárokkal vették körül a Duna menti, a Csallóköz felé néző és a Vág-Duna felőli oldalon. A csallóközi oldalon, az árok külső oldalára négy ravelint, fedett utat és fegyvertereket készítettek. Az Újvár kapuja a középső és a délnyugati bástya között nyílott. A falakkal védett területen szabályos utcahálózat épült ki házakkal és a helyőrség templomával. A túlparti palánkokat is átépítették, felújították. A Duna jobb partján húzódó Szent Péter-palánk továbbra is négyszögletes maradt, de sarkaira félbástyák épültek, és mellette öt ékművel biztosított zártsánc is elkészült. A Vág-Duna bal partján lévő Szent Miklós-palánkot ötszögletűre építették át, és a mellette található sáncot négy ékművel egészítették ki.

Az 1682-es árvíz megrongálta a várat és a sáncműveket, amelyeket az ár levonulása után nyomban elkezdtek kijavítani. Egy esztendővel később, 1683-ban a törökkel szövetségben álló Thököly Imre hadai eredménytelenül támadták a várat. A Rákóczi-szabadságharc idején a kuruc hadak megfelelő tüzérség hiányában meg sem próbálták ostromolni Komáromot, de portyázásaik során gyakran fenyegették a várost, főként annak külső javait (majorjait, szőlőit). Sőt, 1704 júniusában magát a várparancsnokot, Johann Melchior Salzer báró császári ezredest és feleségét is foglyul ejtették (ők 1705 elején Murány várában raboskodtak). A császári hadvezetés éppen ezért egy sáncrendszert készíttetett a város köré.

A szatmári béke után (1711) a vár elvesztette hadi jelentőségét. Az elhanyagolt falakat és sáncokat az osztrák örökösödési háború idején, 1740 és 1748 között kijavították és helyreállították. A Duna két partja közötti összeköttetés biztosítására 1741-ben repülőhidat építettek, amely még 1793-ban is üzemelt. Az erődítési munkálatok az örökösödési háború befejezése után abbamaradtak. Másfél évtizeddel később, 1763. június 28-án földrengés rongálta meg a várat és a várost. Ezután nem gondoltak az erődítések helyreállítására, hanem elkezdték a vár területének és épületeinek árverezését. Ismét nagy erejű földrengés rázta meg a várost 1783. április 22-én. Az Öregvár rommá vált, a “Spicc”-nél lévő rész leszakadt és megsüllyedt. A nagymértékű pusztulás és a várhoz tartozó területek elárverezése ellenére az országgyűlés 1790-ben rendelkezést hozott a vár és a védművek elbontásának megtiltásáról.

Az Öregvár és az Újvár tervrajza 1757-ből (ÖStA KA Inland C V a Komárom No.17)

A napóleoni háborúk idején a bécsi hadvezetés ismét szükségét látta egy biztonságos erődrendszer megépítésének Bécstől keletre, amire Komárom alkalmasnak látszott. 1807-ben hadmérnökök érkeztek a városba, hogy elkészítsék egy új erődítésrendszer, valamint az Öregvár és Újvár helyreállításának terveit. Az 1808-ban befejezett tervek az Öregvár és az Újvár falainak helyreállítását, az Újvár korábban csak földsáncokkal védett részein védőfalak építését, valamint a város köré létrehozandó új védővonal létesítését tartalmazták. Az erődítési munkákkal érintett területeken megkezdték a kártérítés melletti kisajátításokat. Az 1808. augusztus 20-án megkezdett erődítési munkák során kijavították az Újvár és az Öregvár sérült falait. Az Öregvár kazamatáit és föld feletti helyiségeit használhatóvá tették, építettek egy föld alatti pékséget és egy új lőportárat is. Az Újvárban felújították a várfalak árok felőli oldalát, a Madonna-bástya szárnyait kazamatákkal látták el, a két szélső bástyát félbástyákká alakították, ezeket kazamatákkal is ellátták. A középső, Madonna-bástya területére egy bombamentes nagy lőportárat építettek. Az év végéig nagyrészt befejezték a külső védművek felújítását is. Elkészült a hat négyzetes zártsáncból és az azokat összekötő sáncrendszerből álló város körüli új védővonal (a Palatinus-vonal), megerősítették az Apályi- és az Erzsébet-sziget sáncait. Újszőnyben és a közelében lévő monostori Homokhegyen sáncvonalakat, 7 védőállást és 14 előőrs állást építettek meg.

A kiépült erődrendszer az 1870 és 1910 között többször kiegészített térképlapon (ÖStA KA Inland C V a Komárom No. 01)

Az 1809-ben kitört osztrák–francia háború során a várat nem érte támadás, de a Duna jobb partján lévő sáncokat sikertelenül rohamozták a franciák. Visszavonulásuk után József nádor felügyelete mellett új, redutokból, ütegállásokból álló sáncrendszert építettek fel az Ács–Nagyigmánd–Tárkány–Csép vonalon, a Concó-patak jobb partja mentén. A korabeli terveken szerepel még egy sáncrendszer a Kisigmánd–Mocsa–Tömördpuszta vonalon is.

A háborút lezáró békeszerződés (1809. október 14.) után újabb háborúkra számítva Komárom nagyszabású fejlesztését határozták el. A terveket Martin von Dedovich vezérőrnagy készítette el. Tervezte az Öregvár jelentős kibővítését egy koronaművel északkeleti irányba, ollóművek építését az Újvár bástyái közé, eléjük ravelinokat, valamint a város védelmére 1808-ban készített sáncrendszer vonalán új bástyákkal erősített védővonal építését a Kis-Duna Hadi- (később Erzsébet) szigetre néző partvonalától a Csallóközi oldalon át a Vág-Duna felőli oldalig, összesen 13 bástyával és egy félbástyával erősítve. A védővonal elé kettős árokrendszert tervezett, a belső árok külső oldalán kisebb ékművekkel, a külső árok ellenség felőli oldalát fűrészfogszerűen szándékozott megépíteni, kazamatázott lunettekkel és négy előretolt nyíl-védművel. Dedovich tervei között szerepelnek a folyók erőddel szemközti partjaira tervezett hídfő erődök is. A vág-dunai hídfőhöz egy új, négybástyás erődöt képzelt el, a bástyák közé épített ékművekkel (a folyó felőli oldal kivételével), az erőd két oldalán két-két zártsánccal és az azokat összekötő sáncokkal. A Duna jobb partjára két hasonló kialakítású erődöt tervezett, az erődöket összekötő vonalra épülő három nyíl-védművel és két reduttal. A Hadi-sziget partvonalát sáncokkal tervezték körülvenni, és a szigetet keresztirányban három részre osztó sáncvonalak is láthatók a rajzon. A központi vár és a hídfőerődök között hidak építésével akarták kialakítani a kapcsolatot. A Vág-Dunán keresztül egy, a város és a Hadi-sziget között kettő, a sziget és Újszőny közé egy, valamint az Öregvár és a Duna jobb partja közé még egy híd építését tervezték. A megépített hidak maradványainak kutatása során, 2013–2014-ben a Csillagerőd előtti jobb oldali Duna-parton feltárták az Öregvár és a Csillagerőd közötti híd déli hídfőjének cölöpmaradványait.

Az építkezések 1810-ben indultak meg a szükséges területek kisajátításával. Ekkor került állami tulajdonba a Homok-hegy is, ahol később a Monostori erőd épült fel. Átépítették az Öregvárat, lebontották a váron belüli épületeket és új kazamatasorokat építettek. Az Újvár belső épületeit is lerombolták és helyükre 1810-től felépült a máig meglévő kaszárnya, majd 1815-től kezdődően a parancsnokság épülete.

Az Öregvártól északnyugatra, 2,3–2,8 km távolságban lévő Nádor-vonal építését 1833-ban kezdték el, de 1848-ig mindössze négy erőd, valamint félig az ötödik és a közöttük húzódó falak készültek el Pflügl mérnökkari százados elképzelései alapján. A terveket építés közben átalakították, áttérve a francia elvek alapján tervezett eredeti rendszerről a porosz–osztrák erődépítési rendszerre. 1848-ig valószínűleg helyreállították a vág-dunai hídfő és a Duna jobb partján lévő erődöket is.

A szabadságharc idején csak kisebb erődítési munkákat végeztek Komáromban. Megerősítették a hídfőerődöket, földsáncokkal lezárták a Nádor-vonal befejezetlen V. erődjét, valamint a jobb oldali Duna-parton megújították a korábbi, Napóleon-kori sáncokat. A vár 1848. szeptember 16-án került magyar parancsnokság alá, miután az osztrák parancsnok elhagyta. Az erősség átvétele után az első várparancsnok Majthényi István alezredes, majd Török Ignác mérnökkari alezredes lett. Bár az osztrák fősereg két dandárja 1848. december 30-tól ellenőrzés alá vette a Duna jobb partját és a Csallóköz felőli megközelítési útvonalakat, csak a következő év februárjában kezdték komolyabban lövetni a várat, amikor Lipótvárról ostromlövegeket szállítottak Komárom alá. Április 30-án sikertelen támadást intéztek a jobb parti Csillagerőd ellen, majd 31-én a Vág-vonal irányában. Az ostromló hadak végül április 20-án felhagytak a hadműveletekkel és elvonultak. Az ostrom utolsó napjaiban nevezték ki Guyon Richárdot a vár parancsnokává.

Az osztrák blokád megszűnése után azonnal folytatták a korábban félbeszakadt erődítési munkákat. A monostori Homokhegyre három, négy sarokbástyával ellátott, kazamatázott kiserőd építését tervezték, amelyekből csak egy készült el. Ennek környezetében két oldalára sáncokat emeltek, valamint a Csillagerőd és a Homokhegy közti szakaszon tíz sokszögletű sáncművet építettek, belső területükön egy-egy blokkházzal. A Hadi-szigeten újabb sáncok készültek el, és egy második hidat is építettek a Duna déli oldala felé. A vág-dunai oldalon újabb ütegállások és az Apáti-sziget előtt egy újabb hídfőállás készült el.

1849. május 30-án Klapka György tábornokot nevezték ki a vár főparancsnokává. Az erődítési munkák folytatása mellett a vár felszereltségét és a védősereg létszámát is sikerült megnövelni. 1849 júliusára 6 tábori üteg és 292 várágyú állt a védők rendelkezésére. A Görgey vezette magyar fősereg és Haynau osztrák serege közötti harcok után Görgey Komáromba vonult vissza. Júliusi elvonulásakor 18 300 katonát és 48 tábori löveget hagyott a várban, Klapka parancsnoksága alá rendelve azokat. A csekély osztrák erőkkel körbezárt erődből a magyar csapatok kitörésekkel zavarták a körülzáró osztrák egységeket. Sikeres kitörést hajtottak végre július 25-én Tata irányába, július 30-án a Nádor-vonalból a Csallóköz felé, valamint augusztus 3-án, egy nagyszabású bekerítő hadművelet tervével. Bár a kitörések sikerrel zárultak, a világosi fegyverletétel után az osztrákok augusztus 20-ára újraszervezték Komárom körülzárását. Kedvező feltételek mellett Klapka szeptember 27-én békét kötött, majd október 4-én átadták a várat az osztrákoknak.

Az Öregvár falai ágyúfelvonó rámpával

Az újonnan kinevezett Simunich altábornagy várparancsnok és Michael Maly erődítési igazgató vezetésével elkezdték a sérült védművek kijavítását, és a korábbi építési tervek átgondolását. Az átdolgozott tervek alapján 1850-ben indultak meg az építkezések. Az Öregvár és az Újvár épületeit és védműveit kevésbé érintették a munkálatok, feltehetően csak az Újvár árkainak külső oldalán lévő elővédművek maradványait bontották el. Az Öregvár árkait valószínűleg a Duna áradásainak hordaléka töltötte fel, az Újvár vizesárkainak jelentősége pedig már a szabadságharc előtt megszűnt, azokat kiszárították.

A Komáromot a Csallóköz felől védő Nádor-vonal építését először a korábban félbehagyott, V. számú erőd építésével folytatták. Az önálló védelemre is alkalmas első öt erőd kialakítása közel azonos. Az 1844 és 1847 között épült négy és a későbbi építésű ötödik “Werk” is bástyához hasonló, ötszögletű építmény, és a tőlük egy beépítetlen udvarral elválasztott lakótömbök együttese. Az erődök külső vonalának sáncaira rámpákon vontatták fel a lövegeket, amelyek feladata a támadó tüzérség elleni harc volt, míg az erődön belüli épülettömböt a sáncokat elfoglaló támadókkal szembeni harcra tervezték. Az erődök előtti árkok védelmét a szárazárok külső oldalába épített kazamatafolyosók fegyverei biztosították. A belső épülettömbből egy fedett, lőrésekkel ellátott folyosón lehetett megközelíteni a kazamatákat. Az egyes erődök közötti térköz 350–380 méter hosszú. Itt a külső vársík által takart széles árok húzódott. Az egyes erődök közötti árkokat középen megtört vonalúra építették, és a töréspontoknál előretolt, magasított ütegállásokat alakítottak ki.

A Nádor-vonal V. erődje

A Nádor-vonal és a Vág-Duna mentén kiépült Vág-vonal a VI. számú erődnél kapcsolódik össze. Ezt az erődöt 1868-ban a korábbiakhoz hasonlóan ötszögletűre tervezték, azonban tekintetbe vették, hogy a két védelmi vonal találkozásánál fekszik, ezért fontos szerepet szánva neki, a korábbi erődöktől eltérő formájúra építették. A bástya torokvonalában készült kaszárnyaépülethez kapcsolódó rondella lőrései az előtte lévő udvart pásztázták. A város felé nézve alakították ki a másik, kisebb rondellát a hozzá kapcsolódó második kaszárnyával. A kaszárnyák közötti udvar falai kapcsolják össze a két épületrészt. A VI. erőd bástyatorkánál, a hátravont szárnyakban egyszintes kazamaták készültek. Az V. és a VI. erődök közötti vonal védelmére egy udvar nélküli, kazamatázott térközállást építettek a sánc vonalába, ahonnan az előtte lévő árkot és a VI. erőd előtti területet lehetett belőni.

A Vág-vonalban, a VI. erődtől kezdve az egyes védművek közötti sáncvonal kialakítása eltér a Nádor-vonalon alkalmazott sáncokétól. Itt a meredek oldalfalú sánc mögött 4–5 méter széles térközt alakítottak ki, amelynek a város felőli oldalán egy 123 cm vastag, lőréses fal húzódott. A fal lőréseiből a sánc mögötti térközt lehetett pásztázni. A Vág-vonal VII. számú erődje jóval kisebb a többinél, elnyújtott trapéz alakú, az erődépület elé meredeken lejtő külső sáncot emeltek. Az U alakú kaszárnyaépület és a sánc között 2 méter széles nyílt sáv húzódik, amelyet a kaszárnya falába vágott lőrésekből lehetett fedezni. A kaszárnya előtti sánc város felőli végénél is egy hátrafelé néző lőréses rondella áll, de a város felőli támadások ellen a kaszárnya erre irányuló lőréseiből is lehetett védekezni. A VII. erőd déli oldalánál egy út vezetett be a városba, amelyet két felvonóhidas kapu és a közöttük lévő udvar biztosított. A VII. erődtől az Öregvár sarkáig terjedő szakaszon a folyó mentén haladó sáncot három kisebb védőállás, a VIII., IX., és a X. erőd védte. Ezek mindegyike egy kis udvar köré épült négyzetes raktárépület volt, kiegészítve a legénység szállásaival. Az erődök önvédelméről az udvar és a raktárak falából nyíló lőrésekkel gondoskodtak. A Vág-vonal védelmének fokozására több kisebb kiegészítő védművet is építettek. A VIII. és a IX. erőd közé magasított lövegállás épült, a IX. erőd után kétszer megtört vonalban készült a védőfal, amely így oldalazási lehetőséget biztosított.

A kiépített erődvonalon át több kapun keresztül lehetett a városba jutni. Az említett VII. számú erőd melletti kapun kívül a Pozsonyi kapu az I. számú erődön át, a Gútai kapu a III. erődön, az Apályi kapu az V. számú erődön keresztül vezetett a városba, míg az Újvári kapu a IX. és a X. ütegállás között volt.

A Nádor- és a Vág-vonal több részletében befejezetlen maradt. Nem mindenhol készültek el a sáncokon több helyre is tervezett felvezető rámpák, hiányoztak az eredetileg tervezett harántsáncok is, amelyeket az egyes lövegek közé terveztek, és a szükségesnél jóval kevesebb lőszerraktár épült meg. Elkészült viszont a Duna bal partjától az V. erőd jobb szárnyáig tartó csatornarendszer a várárokban, amelynek feladata a csapadékvíz elvezetése volt, valamint lehetővé vált az árok Duna-vízzel történő elárasztása is. Ez a csatornarendszer ma már nem látható.

A Nádor-vonal I. számú erődjét 1939-ben lebontották, az erődök közötti sáncvonalat részben vagy egészen elbontották az I. és a II. erőd között, 1896-ban a III. és a IV. erőd között, valamint a VII. erőd közelében. Felszámolták a VIII.1/2 magasított lövegállást is.

1849. után helyreállították és átépítették a bal parti, vág-dunai hídfőerődöt. Ennek legfontosabb része a központi, négyzetes alaprajzú, négy sarokbástyás erőd volt. Az erőd két oldalán 3-3 zártsáncot építettek meg, amelyeket egymással és a főerőddel sáncokkal kötöttek össze. Az öt- és hatszögletű alaprajzú redutokat összekötő sáncok tetején mellvédek és lőpadok voltak. A zártsáncok és az összekötő hosszanti sáncok legalább részben kővel voltak burkolva, külső oldalukon pedig egy keskeny árok húzódott. Ez a hídfőerőd napjainkra szinte teljesen megsemmisült. Központi erődjéből mindössze egy kapu és a határoló falak egy része maradt meg. Látható még az árkok egy része, illetve a zártsáncok és a kötőgátak csekély terepi maradványai.

A Duna jobb partján, a mai Csillagerőd helyén álló, a szabadságharc alatt jelentősen megrongálódott hídfőerődítést 1850 után elbontották és helyére a ma is látható erőd épült. Ennek fő része a négyszög alakú erőd, sarkain bástyákkal. A bástyákat kazamatákkal építették meg, de a fölöttük lévő földtakarás sáncaira is lehetett lövegeket állítani. A Csillagerőd kapuja a Duna felőli oldalra épült, ahol a bástyák felől lefutó, lőréses védőfalat többszörösen megtörve alakították ki. Az erőd közepére építették fel az önálló védelemre is alkalmas, lekerekített sarkú laktanya épülettömbjét. Ennek tetejét földtöltés borítja, ablakai csak a belső udvarra néznek, külső oldalain végig lőrések nyílnak. A Duna felőli oldal kivételével – ahol az épület az erőd bejárati részéhez kapcsolódik – minden oldal közepére kiugró oldalazóművet hoztak létre. A Csillagerődöt széles vizesárok övezi, amelyen kívül, a Dunával párhuzamosan elnyúló sáncrendszert is építettek. A keleti oldal sáncait egy nyitott ütegállás és két, részben ma is meglévő redut védte. A nyugat felé eső oldalon a sáncokat egy hatszögletű – ez ma is látható – és két ötszögletű zártsánc erősítette.

A komáromi erődrendszernek a Duna jobb partján lévő legnagyobb eleme a ma is épen álló Monostori erőd. A befejezetlenül hagyott erődöt 1850 és 1871 között építették fel. Tervezése során a korban kialakuló, egymást támogató erődépítési rendszer követelményeinek igyekeztek megfelelni. Az ilyen erődöknek nemcsak önvédelmükről, hanem a szomszédos erődök támogatásáról is gondoskodniuk kellett. A falakat a támadók irányából földsáncok takarták, így a sarkokat nem lehetett közvetlenül támadni, ezért a bástyák építését elhagyták. Az erődöt keskeny, mindössze 9,75 méter széles árok övezi, az árok belső oldalán kazamaták sorával, amelyek csak a bejáratnál szakadtak meg. Az árok külső oldalán is kazamatavonalat készítettek a déli, a nyugati és az északnyugati oldalra. A jobban támadható déli és nyugati oldal védelmére egy-egy koffert építettek a hosszanti falszakasz közepére. Ezek a kétszintes, önálló védművek az árok külső oldalát megszakítva nyúltak ki a vársík felé, attól keskeny árokkal elválasztva. Az északi oldalon épült meg az önálló védekezésre is alkalmas, háromszintes Dunai bástya. Ezt elsősorban a folyó forgalmának lezárására tervezték, ezért a Duna felőli oldalon nem építettek sem védősáncokat, sem árkokat.

A keleti, bejárati oldal védelmét az ott felépített kaszárnyaépület kazamatáiból és lőréseiből, valamint az épületből kinyúló oldalazó toronnyal, illetve a kaputól délre egy féltoronnyal oldották meg. A védelmi berendezéseken kívül tiszti épület, kórház, pékség, istállók és kantin is épült. A költségkeret kimerülése miatt az erőd udvarára tervezett nagy laktanyatömb nem készült el. Az erőd bejáratánál látható, délkeleti irányú sáncszakasz arra a később megváltoztatott elképzelésre utal, amely szerint a Duna déli partján épített erődöket folyamatos sánccal kötötték volna össze.

A forgalomnak 1884-ben átadott Győr–Újszőny vasútvonalra, a Monostori erőd bejáratától induló rövid sáncszakasz vonalának folytatásánál egy 1904-ben tervezett vasúti védművet (reteszállást) építettek. Ennek terveit 1909-ben módosították, amikor az Érsekújvár felé vezető szárnyvonal épült. A reteszállás nagy részét a vasútvonal fejlesztésekor elbontották, ma csak csonka maradványa figyelhető meg. A Monostori erőd déli és nyugati oldala előtt elhaladó vasutat 1909-ben megépítették, azonban a Dunán átvezető vasúti hidat csak egy évvel később, 1910-ben adták át. A híd északi hídfőjének nyugati oldalán készült el az 1908-ban megtervezett erődített őrház, valamint a folyó déli oldalára, a vasútvonal mellé 1909-ben tervezett vasbeton oldalazómű. Mindkettő ma is áll.

A komáromi erődrendszer legutoljára, 1871 és 1876 között megépített része a Nagyigmánd felé vezető út keleti oldalán létrehozott Igmándi erőd. Helyén az 1848–1849. évi szabadságharc idején fagerendákkal megerősített földerődöt emeltek, amelyet később elbontottak. A 19. század második felében robbanásszerűen fejlődő és változó haditechnika támasztotta követelmények a korábbiaktól jelentősen eltérő elvek alkalmazására kényszerítették az erőd tervezőit. Az egyre pontosabbá váló osztott irányzás (amikor a tüzéreknek nem kellett már látniuk a célt), és a robbanó lövedékek elterjedése miatt az egyes építmények, kiugró erődelemek méreteit csökkenteni, a földtakarások vastagságát pedig növelni kellett. A hétszögletűre épített Igmándi erőd tüzérségi erődnek (Artilleriefort) épült, lövegeit a megtört nyomvonalú fő védővonalra állították, ahová rámpákon lehetett azokat felvontatni. A lövegek közé harántgátakat (traverzeket) építettek, amelyekben kisebb lőszerraktárakat helyeztek el. Az erőd udvarára tervezett négy nagyobb sáncot nem építették meg. Ezek feladata a becsapódó gránátok romboló hatásának csökkentése lett volna. Az udvar északi oldalán áll a kaszárnya épülete, amelynek két bejárati alagútja nézett a központi udvar felé, a többi bejárata az erőd torkolata felől épült meg. Az északi oldalon építették meg a bejáratokat védelmező lőréses falat, amely elé külső védművet emeltek kazamatákkal, ágyúállásokkal, harántgátakkal. Az erődöt árok vette körül a keleti, a nyugati és a déli oldalon. Ennek védelmét a külső oldalon a 250 méter hosszan kiépített lőréses kazamata folyosókból, a belső oldalon pedig két homlokkofferből és két vállkofferből tervezték megoldani. Az erőd néhány feltöltött kisebb árokszakasztól eltekintve épen áll.

Kazamata folyosó az Öregvárban

A haditechnika rohamléptű fejlődése az erődítéstervezők minden igyekezete ellenére egy-két évtizeden belül elavulttá tette a komáromi erődrendszert. Az erődítmények az első világháború harcaiban nem vettek részt. Komáromot a háború után a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A Dunától északra eső részét 1919. január 10-én vették át a csehszlovák katonai egységek. A terület 1938-ban átmenetileg visszakerült Magyarországhoz, majd 1945-től ismét Csehszlovákiához tartozott. Az Öregvár és az Újvár továbbra is katonai célokat szolgált, a Nádor-vonal erődítményeinek egy részét a két háború közötti időszakban lakásként használták, majd több erődöt is gazdasági célokra vettek igénybe. A Monostori erődben katonaság állomásozott 1944 végéig, közben egy részében internáló tábor működött 1945-ig, majd a szovjet hadsereg használta a rendszerváltásig. Napjainkban rendezvényközpont és múzeum működik benne. A Csillagerődben a honvédség állomásozott a második világháborúig, azután lőszerraktár, munkaszolgálatos laktanya volt, majd internáló táborként szolgált. 1945 után a Csehszlovákiából áttelepített családok átmeneti elhelyezésére, később gazdasági célokra használták. Az Igmándi erődben a második világháborúig honvédségi raktárak voltak, 1939 szeptemberétől lengyel katonák szállása, majd internáló tábor volt, 1942 után munkaszolgálatosok laktanyája lett. 1945–1948 között szűrőtábor, majd sokáig szükséglakások voltak az erődben, 1966 után egy részében múzeumot nyitottak.

Források:

Thaly 1852. 285–286.

Kecskés 1978. 211, 219–221.

Kecskés 1984. 23–24, 66, 77–81.

Gráfel 1990. 32–38, 43–44, 46, 50, 57–59.

Csikány–Horváth 1994. 90–93, 97–98, 104, 107, 109–112, 117.

Nagy 1995. 137–140.

Engel 1996. I. 344.

Domokos 1997a. 67, 69–71, 74.

Tolnai 2000. 389–408.

Csikány 2003. 79–88.

Tolnai 2004. 130–131, 138–139.

Mészáros 2005. 826.

Gráfel 2007. 225–228.

Csikány 2012. 22–23, 44–46.

Polgár 2015. 111.

Bagi 2015. 64–73.

Makýš 2016. 41–43.

Képek: