Pozsony – városfal
Karczag Ákos – Szabó Tibor
H Pozsony, Pozsony vm.
Sk Bratislava
D Pressburg
48°08.581 É
017°06.259 K
A Duna fölé emelkedő Várhegyre épült pozsonyi vártól keletre alakult ki Pozsony városa. A 12–13. században a pozsonyi ispánsági vár alatti területen különböző népcsoportok telepedtek meg. A Várhegy déli lejtőjén és a Vödric völgyében szlávok laktak, a Lamacs nevű részen német telepesek, a vártól keletre pedig magyar határőrök éltek. A váralja településegyüttest legelőször feltehetően a tatárjárás (1241–1242) után vették körül védőfallal, amelyet kívülről vizesárok övezett. A városi kiváltságokat III. András király 1291-ben adta meg a településnek. Ezek magukban foglalták a városfalak és a kapuk építésének jogát is, aminek következményeként a 13. század végén és a 14. század elején felépültek a várost övező védőfalak.
A kerítőfal hosszabb idő alatt épült, ezért az egyes szakaszok építési módja eltér egymástól. A 14. században már állt négy városkapu (a legrégebbi adat 1341-ből ismert róluk). Egy 1346. évi írott forrás szerint I. (Nagy) Lajos király elrendelte, hogy az erődítés építésében a város polgárainak is részt kell venniük.
A 21,4 hektárnyi területet körülzáró védelmi rendszer igazán dinamikus fejlődése Zsigmond király uralkodása (1387–1437) idején következett be. 1397-ben jelentős pénzadomány érkezett az uralkodótól a városárok fenntartására. Zsigmond 1423-ban Garai Miklós nádornak meghagyta, gondoskodjon róla, hogy a pozsonyi polgárok számára a királyi erdőkben cölöpök és rőzsék elegendő mennyiségben álljanak rendelkezésre a város bekerítésére (Ebből arra lehet következtetni, hogy az erődítések egy része paliszádfalból állhatott.) 1427-ben a megye jobbágyait rendelték az építkezésekhez, 1429. április elején maga Zsigmond király is megtekintette a munkálatokat. Ezekben az időkben hét alkalommal erősítették meg a város falait, kialakult a 8–10 méter magas kettős védőfal és a falak külső oldalán ásott új vizesárok.
A városerődítéseket a huszita háborúk idején, a 15. század negyvenes éveitől tovább fejlesztették. A falak, tornyok és egyéb védelmi rendszerek építési és fenntartási költségei elsősorban a város pénztárát terhelték, ám időnként az uralkodók közvetlen anyagi segítségére vagy adóelengedésekre is lehetett számítani.
A 16. század első felében a pozsonyi városerődítést igyekeztek tovább korszerűsíteni, illetve nagy figyelmet fordítottak a falak karbantartására is. A kamarai könyvekben olvasható, hogy 1510-ben és 1520-ban zajlottak a Halász kapu, valamint a közelében húzódó várfalak és árkok javítási munkálatai. 1520-ban a Szent Mihály kapu közelében befejezték a Lőpor torony építését. A nyugati városfal pártázatát befalazták és helyette különböző formájú lőréseket alakítottak ki.
A mohácsi vészt követően a város erődítéseinek további fejlesztése, bővítése a pozsonyi városi tanács és a császári udvar határozatain – elsősorban I. Ferdinánd császár rendeletein – alapult. Az egykorú leírásokból kiderül, hogy 1526 után számottevő mértékben megnagyobbították és kimélyítették, majd pedig vízzel árasztották el a várost védő árkokat. A Halász kaput, melyet a városvédelem gyenge pontjának tartottak, időlegesen befalazták. 1530–1531 fordulóján elrendelték a falakon kívül található Szent Mihály- és Szent Lőrinc-templomok lerombolását, mivel tornyaikból az esetleges ostromlóknak jó rálátás nyílt volna a városra. Az elbontott templomok kőanyagát a városfal és erődítéseinek építéséhez használták fel. A városfaltól délre lévő, előretolt erődített területet, az úgynevezett Tábort ugyancsak lebontották.
1531. május 29-én Giorgio Spatio olasz építész a pozsonyi elöljárók elé terjesztette javaslatait. Igyekezett felvázolni, miképpen kellene erődítésekkel és védőárokkal ellátni a városfalnak azt a szakaszát, amelyből a Szent Mihály kapu, a Szent Lőrinc kapu és a Halász kapu nyílik. 1540-ben Hanns Furstennauer építőmester ajánlotta fel levélben szolgálatait a városvezetésnek, hogy erődítést építsen fel oda, “ahol megtervezik és ahol szükséges”.
A városi erődítésről az 1568 és 1586 között vezetett ún. városi könyv is többször beszámolt. Ebben a könyvben adminisztrálták a városlakók katonai kötelezettségeit, illetve az általuk kiállított katonai őrség elosztását, hiszen szükség esetén a lakosoknak is ki kellett venniük a részüket a védelemből.
Giuseppe Priami császári hadmérnök 1663-ban egy meglehetősen progresszív tervet dolgozott ki Pozsony megerősítése kapcsán, melyben a várat és a várost egyetlen erődítési rendszerbe kívánta összevonni (építészeti koncepcióját Lucas Schnitzer rézmetszeten ábrázolta). Elképzeléseit végül nem valósították meg, mert a lakosság hevesen ellenezte a leendő bástyás erőd helyén elterülő külváros (“előváros”) lebontását, és a várhatóan tetemes költségek előteremtésében is komoly nehézségek mutatkoztak.
Az utolsó jelentősebb erődítési munkák 1670-ben történtek, ekkor a paliszádot és az abba vágott kapukat újították fel a Kórház (Ispotály) és a Széplak (Schöndorf) nevű külvárosokban. A szatmári béke (1711) után a városfal elveszítette jelentőségét és meglehetősen elhanyagolt állapotba került. Pozsony a 17. század végétől rohamos fejlődésnek indult, ezért 1775-ben Mária Terézia királynő utasítására F. A. Hillebrandt kidolgozta a város rendezési terveit. Ezt követően a városfalak keleti és déli szakaszait lebontották, a vizesárkot betömték, helyükön házak épültek, az óvárost összekapcsolták a külvárosokkal. (A legnagyobb bontási munkálatok 1775 és 1778 között történtek.) 1805-ben a paliszádok utolsó szakaszait is eltüntették.
Napjainkban a városfal jelentősebb szakaszai a belváros nyugati oldalán, és az északi oldalon lévő Szent Mihály kapu közelében láthatók. A nagyrészt helyreállított nyugati városfalak magassága mintegy 9 méter, falainak vastagsága 1,6–2 méter között változik. A falakon fából készült gyilokjáró vezetett végig. Ezen az oldalon a falakat négy torony védte, rajtuk többféle lőréstípusokat sikerült azonosítani. A nyugati városfalak északi sarkánál ma is áll az Északnyugati-bástya, ettől dél felé haladva a 15. század közepén emelt Madár bástya, majd egy kisebb félkör alaprajzú torony után a külső falon épült, először 1440-ben említett Új bástya következik. Ezután a védelmi rendszerbe integrált Szent Márton-székesegyház nyugati homlokzata töri meg a falak nyomvonalát, majd tovább délre a mára már elpusztult Vödrici kapu állt, azután a déli sarkon a Cipész bástya következett. Innen délkelet felé fordul a városfal, ennek közepénél nyílt a Halász kapu, majd a falak keleti sarkában a Pék bástya emelkedett (utóbbit 1439-ben említik először). Az itt észak felé forduló falakat a Szent Lőrinc kapu törte át. A tovább észak–északnyugat felé épült falszakaszt a Szent Lőrinc kapu és a Szent Mihály kapu között további négy, félkör alaprajzú torony (általános szóhasználattal “bástya”) erősítette. Nevük sorrendben a következő volt: Hentes bástya, Hajdacsi bástya, Kolostor bástya és a Szent Mihály kapu közelében ma is álló Lőpor torony. A Szent Mihály kapu erődítései után nyugati irányba haladva először a Rieb bástya, majd a nagyrészt helyreállított Északnyugati sarokbástya következett.
A város védelmi rendszerének legfontosabb elemei a városkapuk és erődítéseik voltak. Az alább ismertetett négy városkapu közül már csak az 1758-ban átépített Szent Mihály kapu áll, a többi három egykori kialakítása főként korabeli metszetekből, vedutákból rekonstruálható.
A Szent Mihály kapu védművei a városfalak északi bejáratát védték. Bár általában feltételezik, hogy eredetileg a 13. században épült, első írásos említése csak a 15. század elejéről ismert. A kapu tornyának fedését 1457-ben felújították, majd 1511 után a tornyot megmagasították. A városból itt kivezető út áthalad a kaputorony alsó szintjén, majd a torony elé épített barbakán területén kelet felé fordulva továbbvezet a városfalak előtti vizesárkot átívelő hídon keresztül. A kaputorony és a 17. században jelentősen átépített barbakán ma is áll.
A Vödrici kapu a falak délnyugati sarkánál, a Szent Márton-székesegyház közelében épült. A városi számadáskönyvek 1434-ben említik először, de feltehetően már a 13. században itt volt a dunai révhez vezető kapu. A korábbi kapu épületét 1455-ben teljesen újjáépítették. A kaput 1777-ben lebontották, nyomai napjainkban már csak a térszint alatt vannak meg.
A Halász kapu a délkeleti városfalak közepe táján nyílt a falak előtti Újváros felé, ezen a kapun keresztül lehetett megközelíteni a Duna partját. Az 1750-es években átépített, majd a 19. század folyamán lebontott kapu külső oldali erődítésének egy részét feltárták és helyreállították. Ez a mai térszint alatt kialakított bemutató területen tekinthető meg.
A Szent Lőrinc kapu a város keleti szélén állt, és a falakon belül kelet–nyugati irányban átvezető útvonal forgalmát ellenőrizte. Először a 13. században építettek itt egy kisebb, négyszögletes alaprajzú tornyot kapuval. A többször átépített kaput a 15. században barbakánnal egészítették ki, és a kaputorony magasságát is megnövelték. A török veszély idején, a 16. században a kapu erődítéseit megújították és kiegészítették. Egy 1608-ban készült ábrázoláson a kaputorony magastetős, hasáb alakú épületként jelenik meg, amely mellett félköríves védőfal húzódott. A vizesárkon fahíd vezetett át és a híd külső végénél őrtorony magasodott. A Szent Lőrinc kaput 1778-ban bontották le.
A 17. század elejétől kiépülő külső városerődítések is fontos részét képezték a város védelmének. A török veszély fokozódása idején az északi és a keleti külső városrészeket helyenként ötszögletű bástyákkal és redanokkal erősített új – nagyrészt paliszád típusú – védőfallal erősítették meg. Ez a paliszád zömében ún. “rótt palánk” volt, amely sűrűn elhelyezett függőleges, vaskapcsokkal összefogott faoszlopokból állt. A főként 1605 és 1619 között kialakított külső védelmi rendszert csak 1675-ben fejezték be. A paliszádfal és az előtte húzódó árok a Várhegy keleti oldalától indulva körbevette Szent Mihály, a Széplak, a Kórház és a Dunai nevű külvárosokat. A külső városvédelmi vonalon nyugatról kelet felé haladva a következő kapuk épültek: az északnyugati szakaszon nyílt a Kecske kapu (1830-ban lebontották), az északi fal közepén a Szárazvámi kapu, tovább keletre a Széplak utcai kapu, majd a Kórház utcai kapu (1850-ben elbontották) következett. A nyugati oldalon a Duna utcai kapu (1825-ben lebontották) zárta a sort a mai Dunajská utca és Rajská utca kereszteződésének közelében. A források megemlékeznek a külső városfal Vaskapu nevű kapunyílásáról is, azonban ennek egykori helye már nem azonosítható. Ez a védelmi rendszer a 19. századra elvesztette katonai jelentőségét, majd fokozatosan a városi kereskedelemmel összefüggő ellenőrző szerepet kapott, és helyén vámházak épültek. A 17. századi külső védőfalakból és kapukból ma már semmi sem látható, emlékét azonban napjainkban is őrzi egykori nyugati–északnyugati nyomvonalán a mai Palisády utca.
Források:
Rómer 1865. 262–272.
Ortvay 1892–1912. II/1. 122–147, 151–172. II/3. 257–269.
MVV Pozsony 1904. 134, 148, 523–524.
Mencl 1938. 65–73.
Gárdonyi 1941. 20–21.
Ševčíková 1974. 22–24, 26, 30–31, 39–43.
Ferus–Baxa 1983. 151–156, 163.
Rábik 2006. 6–7.
C. Tóth 2013. 115, 117.
Kucharik 2014. 8–14, 17, 22–23.
Képek:
A városfal nyugati része
Pozsony, a vár, a városfalak és a külső palánk helyszínrajza
1. Várpalota épülete
2. Külső erődítmények
3. Vízi torony
4. Szent Miklós-kápolna
5. Szent Márton-templom
6. Vödrici kapu
7. Halász-kapu
8. Lőrinc-kapu
9. Mihály-kapu
10. Szent Mihály-templom
11. Kecske-kapu
12. Szárazvámi kapu
13. Széplak utcai kapu
14. Kórház utcai kapu
15. Duna utcai kapu
16. Szent Lőrinc-templom
Az oldal tartalma az alábbi módon hivatkozható:
Karczag Ákos – Szabó Tibor: Felvidék és Kárpátalja erődített helyei – Várak, castellumok, erődített kastélyok, városfalak, templomvárak, barlangvárak, sáncok és erődök a 10. századtól a 19. század végéig, Budapest, Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2018, II. kötet, Pozsony – városfal, 959–963.